Rájöttem! Ahhoz, hogy értsétek a bejegyzéseim, muszáj az elejéről kezdenem, különben mindig zárójelben kell kiegészítenem a leírtakat, hogy érthető legyen. Így most vissza kell repülnünk az időben, egészen 2010. szeptemberéig. Ekkor ismertem meg a jelenlegi páromat. Én is, mint sokan mások, rövidke életem alatt bele botlottam a szerelem egyéb csapdáiba. 2010 nyarán megfogadtam, hogy én aztán többet nem leszek szerelmes! Persze, ezt viszonylag hamar elfeledtem, amikor megláttam a kócos haját, a kék szemeit, és a gyönyörű mosolyát. Soha nem felejtem el, ahogy egymásra néztünk, abban minden benne volt. Ahogy az szokott lenni, minden szuper volt az elején. Féltem is, hogy mikor fog elromlani valami köztünk. Hibáztattam magam, hogy milyen ember vagyok már én, hogy várom a rosszat? Tudtam, hogy nem lesz mindig minden gyönyörű és csodálatos, hanem lesznek gondok. Nem egészen egy év múlva, úgy döntöttünk, hogy elkezdjük a közös életünket hivatalosan is. Bejelentettük, hogy eljegyzés. Az én szüleim örültek neki, az Ő szülei kiakadtak. /Ahogy ez szokott lenni. Valamelyik szülő általában cirkuszol…/ Az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy engem nem fogadtak el könnyen a szülei, már az elejétől kezdve volt köztünk valami tüske. Ezek az apró szurkálódások később komoly sértésekké fajultak. Persze minél jobban sértegettek, a párom egyre jobban bezárkózott, és nem is igazán kommunikált a szüleivel. Ez nagyon bántott engem, hisz szerettem Őt, sőt, a szüleit is szerettem, hiszem Tőlük “kaptam” a Szerelmemet. Az eljegyzés után aztán tarthatatlan lett az állapot, és kijelentettem, hogy nem megyek hozzájuk, nem vagyok hajlandó eltűrni tovább az egészet. Egészen Decemberig be is tartottam a szavam. Ekkor történt, hogy lerobbant az autónk, amikor vásárolni voltunk, és a párom apukája jött kimenteni minket. Akkor találkoztam az apukájával először az eljegyzés óta. Megkért, hogy Karácsonykor menjek át hozzájuk. Összeszedtem magam, és átmentem. Legnagyobb meglepetésemre úgy bántak velem, mintha semmi sem történt volna. Csak tavaly Karácsonykor jutottunk el odáig, hogy akkor mostmár tegeződjünk. Lényeg, a lényeg, mi tényleg megharcoltunk egymásért, azért, hogy szerethessük egymást. Hogy 2010 óta hányszor fordult meg a fejemben, hogy otthagyom a páromat? Igazából egyetlen egyszer sem! Tudtam, hogy ezt a harcot meg kell vívni, ennek neki kell menni, csak úgy lehetünk boldogok. Nem bántam meg! Soha. Pedig voltak nagyon mély pontok, amikor mindent a pokolba kívántam, de akkor eszembe jutott, hogy talán egy próbatétel az egész, hogy ki kell bírnunk. Megérte! Ma már nincs utálkozás, veszekedés, csak összetartás. Elfogadták, hogy nem akarom elvenni a fiukat tőlük, csak szeretni akarom…